Amióta vezetjük ezt a blogot, azóta Messi minden tétmérkőzésén két gólt lőtt. Ami egyfelől nem akármilyen varázserőt feltételez részünkről (igen, Leo a mesterhármastól is csak Hét trükk című posztunk okán tartotta most egy kicsit vissza magát), másfelől valami egészen elképesztő.

Koppenhága egyesek szerint a jó nők és sörök városa, mások szerint Andersené. A Rendíthetetlen ólomkatona és más feledhetetlen mesék szerzője sajnos még nem ismerte Messit, így hősünk igaz történetét valaki más írta meg; de erről majd máskor. Most maradjunk picit borúlátóbbak, és jegyezzük meg a rideg-hideg tényt [megfigyeltük-e, hogy a Barcának újabban mindig ilyen orrpirosító hidegekbe kell utaznia BL-csoportmeccsekre?]: a Barcelona tavaly december óta nem nyert idegenbeli BL-meccset.

Hogy is történt? Hogy is történt az utolsó győzelem? A Dinamo Kijev-Barcelona meccs 2. percében rögtön az ukránok szereztek vezetést Milevszki góljával. A 33. percben Xavi egyenlített. És már úgy tűnt, hogy marad az 1-1, ami persze elég lett volna a csoportelsőséghez; viszont ha az ukránok elmennek egy kontrával, és esetleg nyernek, akkor baj lett volna. Ekkor történt a meccs 86. minutumában a következő eseménysor:

Ma este valami hasonlót szeretnénk látni, ha nem is feltétlenül pont ilyent.

Az a lényeg, hogy (a közismerten irodalombarát) Pep arca ismét fölidézze majd Andersen meséjét. Figyeljetek csak! Mi ezt kívánjuk estére Koppenhága előtt tisztelegve; és akkor nem is nagy baj, ha nem Leo lövi a gólt:

De az ólomkatonának nem szállt a fejébe a dicsőség. Az asztalra állították, hát - furcsa dolgok esnek meg a világban! Ugyanabban a szobában lelte magát, ahol valamikor meglátta a napvilágot; ugyanazokat a gyerekeket, ugyanazokat a játékokat látta maga körül. Ott volt a kis papírkastély is, kapujában most is ott állt fél lábon a takaros kis táncosnő, másik lába a magasban - ő is rendíthetetlen maradt. Ez úgy meghatotta az ólomkatonát, hogy hajszál választotta el a sírástól, már-már kicsordultak szeméből az ólomkönnyek. De a sírás mégsem illett volna hozzá. Csak nézte a táncosnőt, a táncosnő meg őt, de szót nem váltottak.

Az egyik kisfiú most, se szó, se beszéd, fölkapta az ólomkatonát, és behajította a kályhába. Senki sem tudta, hogy mért tette. Biztosan a tubákosszelencében lakó ördögfiók műve volt ez is.

Az ólomkatona ott állt a tűz vörös fényében, és kibírhatatlan forróságot érzett, de nem tudta, a kályha tüze hevíti-e vagy a szerelemé. A piros-kék festék is lepattogzott róla; a viszontagságos utazástól-e vagy az emésztő szomorúságtól, azt sem tudta. A táncosnőt nézte, a táncosnő meg őt. A katona egyszer csak érezte, hogy olvad, de csak állt rendíthetetlenül, s keményen markolta a puskáját. Akkor kicsapódott egy ajtó, a léghuzat fölkapta a kis táncosnőt, s az, mint egy lenge tündér, beröppent a kályha nyitott ajtaján a katona mellé, lobbant egyet, s vége volt.

A katona akkor zsugorodni kezdett, kicsi ólomgomolyaggá olvadt, s másnap, amikor a szolgáló kiszedte a kályhából a hamut, egy kis ólomszívet talált benne - ennyi maradt a katonából. A táncosnőből nem maradt más, mint az aranycsillám rózsa, az is szénfeketére perzselődött.