A Barcelona szurkolójaként az ember folyton ki van téve a divatdrukkerség vádjának. Mi magunk persze tudjuk, ez nem igazságos. Azért a focit is nézzük időnként...

Most viszont láttam egy véleményt, amely, azt hiszem, a divatdrukkerség lemélyebb bugyra.

A - vélehetően - nagyon fiatal, nőnemű Messi-rajongó azt írja kis blogjában, hogy neki a tegnapi meccs (vagyis a Betis elleni 3-1-es vereség) jobban tetszett, mint a vasárnapi málagai. Ez nem is baj, ízlések is pofonok. A kínlódásban is meg lehet lelni a szépséget.

Hanem inkább az indoklás. Ő elsősorban Messinek szurkol, ezért neki az a jó meccs, ahol argentin barátunk gólt lő. Hogy mi lesz a vége, az nem fontos.

Gyerekkorom óta (vagyis sajnos több mint két évtizede) nézek focit, szakértő persze sosem voltam, nem is leszek. De annyi azért máris leesett, hogy ez egy csapatjáték. Sőt, a gólok száma, ill. azok megoszlása a két csapat között szintén nem mellékes. Ha valaki szépen játszik (megkockáztatom, az ifjú bloggernél még fontosabb szempont) és ráadásul még édességes cukorfalat is, még nem menti föl a kudarcok alól.

Az, hogy a Barcát tegnap egy második vonalbeli, ám acélos akaratú, összeszedett és okosan játszó csapat eltángálta, nem a világ vége persze. A katalán szupercsapat így is továbbjutott a Király Kupában. De a játékuk tegnap nem okozta azt az esztétikai katarzist, amelyet megszoktunk. El vagyunk persze kényeztetve, mégis a tegnapi szereplés nagyon kevéske volt. Valószínűleg tegnap elég rossz hangulatban távoztak Sevillából a játékosok és Guardiola is.

Ha valaki pedig Messire koncentrál csak, annak az egyik szeme sír, a másik meg nevet. Mert persze egy gyönyörű akció megkoronázásaként ő rúgta a Barca egyetlen gólját. De egyúttal kihagyott egy tizenegyest is.

Mindenkivel előfordul persze, és sokat nem változtatott volna a végeredményen. Csakhogy én mindig aggódom a kis dél-amerikai lelke miatt. Már előző meccsen - a málagain - láttam rajta némi görcsösséget, valami türelmetlenséget. Mintha nagyon bizonyítani akarna. És tegnap ismét szembetűnő volt, mennyire nyomás alatt érzi magát Leo. Meggyőződésem, hogy a büntető sztratoszférába lövésének oka is abban keresendő, hogy Messi második Aranylabdája mellé még nagyobb elvárásokat is kapott. Legalábbis így érzi.
Nevetséges most leírni, én megmondtam. Azt viszont mindannyian láttuk, Leo hogyan esett át az esélytelenek nyugalmából élete legmélyebb döbbenetébe, mikor Zürichben kimondták a nevét.

Szegény azóta azt is meghallgathatta, hogy sokan érdemtelennek tartják a díjra. Ami persze egyrészt igazságtalan, mert ha már nem egy világbajnok kapta, akkor Messinél van a legjobb helyen a becses golyóbis; másrészt utólag már nincs értelme szurkálni, és nem is elegáns.

Nem beszélve a ma már kifejezetten ellenségesnek titulált hangokról, amelyek az Aranylabda Messinek ítélésébe a barcelonai kispad békétlenségét, széthúzását vizionálták. (Én is köztük voltam, és fenntartom, emberileg igenis nehéz lehetett Xavinak és Iniestának az a pillanat, amikor épp lemaradtak a díjról. Annál nagyobbra tartom őket, hogy azóta minden adandó alkalommal elmondják, mennyire egységes a csapat, mennyire csodálják Leo tehetségét.)

És persze a Barcelonához ez a méltó viselkedés. Azért az a másik bolha már ott van a Bolha fülében, és most hajtja magát a szokásosnál is jobban. (Ha bulvároskodhatunk egy kicsit: rebesgetik, hogy a szép indiánlánnyal már külön utakon járnak. Az viszont tény, hogy Leo hétfőn belázasodott, talán tegnap még pihenhetett volna.) Remélem, ha más nem, hát Guardiola helyére tudja tenni ezeket a dolgokat a kis osztályelső fejében.

Aki szereti Messit, az elsősorban a Barca sikeréért szurkoljon. Az ugyanis mindent igazol. Pont Leo története a válogatottal - és ez a feszültség forrása is- hogy még a világ legjobb játékosa sem képes egymaga győzni.

Aki szereti Messit, szereti a Barcát is.