Ha egy mondatban meg kellene fogalmazni, hogy mi volt a tétje a szombat esti BL-döntőnek, akkor azt kellene mondanunk: a tét a kételyek eloszlatása volt. Mi, akik hétről hétre látjuk a Barcelona játékát, valahogy folyamatosan azzal az érzéssel szembesülünk, hogy ami történik, az valami szürreális, abnormális, "egy futballmeccs nem így néz ki". Ezt az érzést és a belőle fakadó kioldhatatlan gordiuszi csomót sokan azzal a huszárvágással vágták ketté, hogy a szürreális érzés oka a gyenge ellenfél: hiszen ezek oda se lépnek, hiszen ezek meg se tudják szerezni a labdát, hiszen ezek a meccsek teljesen komolytalanok stb. stb. Innen származik aztán az a gondolatmenet is, hogy a spanyol bajnokság gyenge, mert itt a csapatok egyszerűen hagyják a Barcelonát nyerni. Ezt a gondolatot a magam részéről mindig ostobaságnak tartottam, de valamiféle valóságmagvát magam is elfogadtam, azt mégpedig: meg kell nézni a Barcelonát mások ellen is. A spanyol csapatoknak, spanyol stílusnak szemlátomást nem volt ellenszere a Barcelona ellen; van-e másoknak?

Ezt a kételyt tavalyelőtt egyszer már eloszlatta a Barcelona, amikor talán még a spanyol mezőnynél is simábban verte végig Európát; ám az öröm nem lehetett felhőtlen, mert ott volt az a bizonyos Chelsea elleni párharc, ahol nem mutatkozott döntő fölény. Tavaly a tavalyelőtti Chelsea játékát további pluszokkal fölturbózó Inter aztán Mourinho vezetésével (ha pokoli nehézségek árán is, de) elütötte a BL-döntőtől a Barcelonát, így az idei évre feladatul minden kétely eloszlatása és annak igazolása maradt: hosszabb távon nemzetközi téren is megmutatkozik, hogy a Barca mindenkinél jobb csapat.

Ugyanez volt a tét Messi számára is. Mi, hétről hétre látva őt, eddig sem kételkedtünk, hogy korszakos zseniről van szó, de bizonyítást, megerősítést, végérvényes igazolást szerettünk volna látni.

Röviden úgy is kifejezhetnénk: egyszer lehet győzni véletlenül is; kétszer nem.

[Ne feledjük, Mourinho is éppen azáltal került be a minden idők legnagyobb edzőegyéniségeit fölvonultató Pantheonba, hogy tavaly másodszorra is elhódította a BL-trófeát.]

Ez volt tehát a tét: a megerősítés. Erre pedig keresve sem lehetett volna alkalmasabb ellenfelet találni a Manchester Unitednél, amelyik csapat a Barcáéhoz hasonló fölénnyel nyerte meg a világ másik legerősebbnek tartott bajnokságát, az angolt. Ha ellenük is megy a Tiki-Taka; ha őket is föl lehet őrölni; ha Messi ellenük is betalál; akkor mindenki ellen megy. Akkor nincs kétely, hogy a legjobbat látjuk, és akkor nincs kétely, hogy a szürreális, álomszerű érzés okozója nem az ellenfél, hanem a Barcelona. Ilyen értelemben is döntő volt tehát a szombati összecsapás.

Amely ijesztően indult, hasonlóan, mint a két évvel ezelőtti. Talán a háromhetes szünetnek, talán a szokatlan környezetnek, talán az ellenfél agresszív harcmodorának betudhatóan az első tíz percben a Barcelona (persze önmagához képest) rengeteget hibázott, érezhetően kereste a fonalat. Igazi helyzetig nem jutott a Manchester (ellentétben a két évvel ezelőtti meccsel), de Valdésnek többször kellett nagyon résen lennie egy-egy kiugratásnál.

A fordulat ismét a tizedik perc környékén állt be, amikortól a Barcelona egyre egyértelműbben erőltette rá stílusát és akaratát az ellenfélre. Egy Pedro-helyzet és két Villa-lövés után aztán meg is érkezett a gól: az történt, ami spanyol bajnokikon szokás, Xavi zseniális külsőzése után Pedro egyedül maradt a 16-oson belül, és olyat tett, amire senki sem számított, legkevésbé a világ egyik legjobb kapusa, Van der Sar; a hosszú helyett kilőtte a rövid sarkot. 1-0.

Ekkor úgy tűnt, hogy eldőlt a meccs. A Barca "lenyelte" a labdát, játszotta azt, amit mindenki ellen tud: körbepasszolgatta az ellenfelet, és olykor lehetőségekig is eljutott. Ezért jött teljesen váratlanul Rooney (egyébként igen szép) egyenlítése. A védelem pillanatnyi dekoncentrációja figyelmeztető volt: nincs még vége. 1-1.

Kassai egyetlen percet sem hosszabbított, jelezve ezzel is, hogy mennyire tiszta, sportszerű, folyamatos volt a meccs. A magyar bíró a játékosokhoz méltó módon tartotta kézben a mérkőzést és fojtotta el már csírájukban az indulatokat.

A második félidő aztán végképp és egyértelműen eloszlatott minden lehetséges kételyt. Előbb a percek óta tartó mezőnyfölényt váltotta gólelőnyre egy távoli lövéssel Messi (2-1), majd újabb negyedóra elteltével Villa emelt mesterien a fölsőbe (3-1). A harmadik gól után érződött, hogy innen a Manchester már nem fog talpraállni. Mindkét gól sokkoló lehetett. Messi viszonylag ritkán lő távolról kapura, aminek folytán el is terjedt az a tévképzet róla, hogy nem is jó távoli lövésekben. Ez a 22 méterről eleresztett bomba azonban majdnem védhetetlen volt. Nem azért, mintha nagyon sarokra ment volna, hanem mert takarásból tüzelt Messi, és mert pokoli erővel tette, ráadásul a lövés éppen Van der Sar előtt pattant a földre módosítva irányát és sebességét kiszámíthatatlanul. A gólöröm jól mutatta, hogy mekkora feszültség oldódott föl Leóban. Nem is nagyon kell komment hozzá.

Villa gólja pedig a fifikássága miatt küldhette padlóra a MU-t. A hónapok óta csak görcsölő spanyol rekordgóllövő előhúzott hatalmas tapasztalatából egy olyan csavarintást, amelyre éppen akkor Van der Sar sem számíthatott. A meccs eldőlt.

A meccs végén pedig eldőlt az is, hogy immár végérvényesen: korszakossá nőtt ez a csapat. Messi egymást után harmadik évben lett BL-gólkirály, mint ahogy a MoM (Man of Match) díjat is teljesen jogosan nyerte el, a Barcelona pedig az utóbbi három kiírásból másodszor ülhetett föl Európa trónjára.

Hogy mindez mit jelent, azt pontosan még nem tudjuk, bennünk is ülepedniük kell még az eseményeknek. Egyelőre annyit tehetünk, hogy gratulálunk a csapatnak és Messinek. És persze köszönjük az élményeket: jó volt ezt az évet (is) végigkövetni velük.