Nagyon örülünk a bizonyosságnak: Lionel Messi nemcsak szerintünk, hanem a focivilág csúcsa szerint is a legjobb. Ez a tény nem volt egy pillanatig sem kérdéses, ám az Aranylabda - Év Játékosa Díjért két olyan játékossal volt versenyben, akik 2010-ben elérték azt, amit Leo még nem, világbajnokok lettek. Posztunkban róluk is megemlékezünk.

Xavi Hernández (Szenyorita Szöszi)

Xavi a világ legjobb középpályása. A világbajnok spanyol válogatottban is jópárszor kínálta meg a majdnem-gólkirály David Villát életfontosságú gólpasszokkal, és persze kevés olyan Barcelona-helyzet van, amelyhez neki semmi köze sincs. Ő az a játékos, aki akkor a legjobb, amikor a legnagyobb a tét.

Most úgy tűnik, legnagyobb trükkje - a láthatatlansága - okozta a vesztét. Xavi tizenkét éve játszik, és az, hogy mindent megnyert, amit lehetett, nem csupán szófordulat, hanem a cáfolhatatlan igazság. Bár a játékos maga ígérgeti, sokáig szeretné képességeit a Barcánál kamatoztatni, mindenki érzi - nyilván a kérdés felvetésének is ez az apropója - hogy a harminc éves focistának nagyon sok éve már nincs hátra a topon. Nagyon valószínű például, hogy a 2012-es eb-n ott lesz, de a brazil vb-n már csak a padon ül, ha egyáltalán.

2010 Xavi éve volt. 2011. január 10. pedig ennek a fantasztikus évnek, és nem mellesleg egy fantasztikus karriernek a betetőzése lehetett volna. Aranylabdával a kezében elegánsan indulhatott volna el azon a törvényszerűen lefelé vezető úton, amely sajnos minden élsportoló sorsa.

2010-ben végre úgy látszott, elismerik Xavi jelentőségét, valós értékét. Sokan karmesternek gondolják őt, de ez a hasonlat nem pontos. A karmester ugyanis nem zenél együtt a zenekarral, "kívülről" irányítja őket. Xavi viszont a csapat legszervesebb része, a középpontja, a lelke. Ha maradunk a zenekari példánál, ő sokkal inkább az első hegedűs. Xavi adja meg az alaphangot, a tempót, hozzá igazodnak a többiek. A világ legjobb edzői (akik tegnap egyébként mindketten kikaptak Mourinhótól) vezényelnek, de hogy pontosan mi zajlik a pályán, azt Xavi érzi ma a legjobban. Mondhatjuk úgy is, a focihoz ma ő ért a leginkább.

Ehhez képest azzal sok szavazatot veszített, hogy majdnem úgy hívják, mint világbajnoki csapattársát, Xabi Alonsót, a Real Madrid játékosát. (Aki egyébként szintén kiváló játékos.) Ennél lehangolóbbat nehezen tudok elképzelni. Még a nevét sem tudták rendesen megjegyezni...

Azt mondja, nem fáj neki, hogy nem ő győzött. Nehezemre esik elhinni. Leónak, sőt a 26 éves Iniestának is lesz még pár jó éve, amikor hazaviheti az csillogó-villogó golyóbist, de Xavinak ez volt az utolsó alkalom valószínűleg.

Andrés Iniesta (Csöncsön)

Be kell vallanom, egészen az utolsó napokig, azaz a szavazás előtti utolsó napokig fel sem merült bennem, hogy Iniesta Aranylabda-nyerése a 2010-es év alapján jogos lehetne.

Nem a képességei miatt. Ha van olyan futballista jelenkorunkban, aki egészen újszerű aggyal közelít ehhez a játékhoz, akkor az éppen Iniesta. Megmozdulásait élmény nézni. Vegyül bennük az elegancia, a kreativitás, az intelligencia és a technikai tudás. Csak felháborodásunkat hangoztathattuk, amikor Iniesta kimaradt az Aranylabda harmincas listájáról egy olyan évben, mikor éppen a világ akkori legjobb csapatának már az egyik legmeghatározóbb játékosa volt.

Ám a 2010-es év első fele határozottan nem volt az övé. Sérülések gyötörték, nem tudott formába lendülni, egész idő alatt csak szenvedett. Egy-egy jobb meccse után újra megsérült, ki kellett hagynia megint heteket, nem bontakoztathatta ki zsenialitását, és így sose tudjuk meg, mi lett volna, ha az Inter elleni sorsdöntő BL-elődöntőn pályára léphet.

A vébé azonban (mintegy kárpótlás gyanánt) mégis az övé volt. Méghozzá több értelemben is. Bár Ini nagyon ritkán lő gólt, a világbajnokságon két sorsdöntő találatot is jegyzett (egyet Chile ellen, mely elengedhetetlen volt a csoportból való továbbjutáshoz, egyet pedig a döntő hosszabbításában, melyre mindenki emlékszik). Másfelől pedig: a vébégyőztes spanyol válogatott emblémája, olyan arca lett, amelyről erre a csapatra és győzelemre mindig emlékezni fogunk. Igen, amiatt a bizonyos gólöröm miatt is.

Hogy miért békéltem volna meg végül azzal, hogy egy lényegében "csonka" évre mégis Aranylabdát kapjon Iniesta, annak oka nem is az volt, hogy az őszi szezonban már ismét jobbára szenzációsan futballozott. Hanem az a megható, példamutató őrület, melyet ez a végtelenül szimpatikus és alázatos futballista Spanyolország stadionjaiban hétről hétre kivált. Iniesta a Barcelona minden idegenbeli bajnokiján vastaps közepette hagyja el a játékteret. Igen, a hazai szurkolók tapsolják meg az ellenfél egyik kulcsjátékosát.

Az Aranylabda lényege pedig pontosan valami ilyesmi: fölmutatni a világnak, hogy íme, ilyen A FUTBALLISTA. Olyan, mint Iniesta.

Vagy olyan, mint Messi.