Beteljesedett a végzet; Argentína nem bírta legyűrni Uruguayt, és nem jutott négy közé a Copán, amelyre abszolút esélyesként fogadta Dél-Amerikát. Óriási csalódás. De a csalódás nem itt kezdődött, itt csak beteljesedett. A csalódás nem az eredmény volt. Hűen mutatja ezt, hogy Cáceres döntő büntetője után senki sem sírta el magát, senki sem roskadt magába, senkinél sem tört el a mécses. Mintha mindenki érezte volna, hogy ennek pontosan így kellett történnie. És ez így is volt. Argentína egyszerűen nem érdemelt volna semmit ezen a Copán, és nem azért, mert játékosai egyénileg ne érdemeltek volna sokkal többet a semminél.

Argentína jelenleg az az ország a világon, amely a legjobb futballistákat vonultatja föl. A 2010/11-est BL-szezonban Messi, a megelőzőben egy Cambiasso-Zanetti-Milito tandem repítette a világfutball élére saját klubcsapatát, ugyanabban az évben Agüero (Forlánnal karöltve) szinte egyedül nyert meg egy nemzetközi kupát csapatának, és akkor még nem szóltunk Di Maríáról, Tévezről, Pastoréról, Zanettiről és másokról, akikről klubcsapataikban egytől egyig ódákat zengenek.

Ez a sok kitűnő futballista azonban három olyan csapattal szemben is leikszelt a Copán (és mindegyiktől akár ki is kaphatott volna), amelyik legfeljebb két-három hasonló minőségű futballistával rendelkezik. Hogyan történhetett ez?

Argentína egy olyan generációval rendelkezik, amelyik korosztályos szinten (nem túlzás) agyonverte a világot. A 2004-es és 2008-as olimpiát (ami ugyebár az U-23-as világbajnokságnak felel meg) egyaránt olyan meggyőző fölénnyel nyerte meg Argentína, amely a labdarúgás történetében példátlan, és más sportágból kell keresnünk a példákat (pl. a vízilabdából), ha hasonlót akarunk találni hozzá. Most ez a generáció egymás után második világversenyén még a négy közé sem jut a legfontosabb tornán, és legközelebb három év múlva lesz (talán utolsó) esélye, hogy felnőtt szinten is képességeihez méltó eredményt érjen el.

Az ok, nagyon úgy fest, továbbra is szakmai. Maradona kapitánysága idején ez szembeszökő volt, ám az alapprobléma (vagyis az, hogy a játékosok egyéni képességeit ez a válogatott nem a legmaximálisabban használja ki) továbbra sem oldódott meg. Messi persze tud cselezni is, de nem ebben a leghatékonyabb; Di María részt tud venni az összjátékban is, de nem ebben a leghatékonyabb; Higuaínnal lehet centert játszatni is, de nem ebben a leghatékonyabb; Lavezzit be lehet tenni egy full támadó csapatba is, de nem ebben a leghatékonyabb. És így tovább.

Úgy véltük, hogy az Argentínát olimpiai győzelemre segítő Batista képes lesz helyre rakni a kirakósdarabokat, de ez hiú remény volt. [Apropó, tudjuk még, hogy ki volt a '92-ben olimpiát nyert spanyol válogatott szövetségi kapitánya?] Batista nemzetközi szinten meglehetősen csekély tapasztalattal rendelkező tréner, és olimpiát győzelmét a történtek után hajlamosak vagyunk egy kivételes generáció sikerének, mintsem edzői húzásoknak betudni. Jókor volt jó helyen.

Megnéznénk ezeket a futballistákat egy kiváló, sokat bizonyított tréner keze alatt. Lehet, hogy akkor sem menne, nem tudhatjuk. Lehet, hogy vannak bizonyos egyéb (lelki, történelmi) gátlások is; illetve mondható talán, hogy a támadórészleghez képest a védelemben egyéni szinten is komoly hiányosságok lelhetők föl. De ez a disszonancia (a disszonancia a játéksook egyéni képességei és a csapat által mutatott produkció között) jelenleg nagyon nem tetszik nekünk, és hajlamosak vagyunk a háttérben szakmai hibákat fölfedezni.

Pláne, hogy ott áll előttünk az ellenpélda. Uruguay (Forlán és talán-talán Suárez kivételével) nem rendelkezik világklasszisokkal, mégis (ha olykor kungfu-eszközöket is bevetve) oroszlánként voltak képesek küzdeni, fejben pedig (a begőzölt Diego Pérez kivételével) egyértelműen Argentína fölé kerekedtek.

A 11-esrúgások arról szólnak (és ezért van, hogy a tizenegyespárbaj soha nem szerencsejáték), hogy ki erősebb fejben. A végén pontosan láttuk. Messi nagyon erős volt, Higany erős volt. Az összes uruguayi rúgó nagyon-nagyon erős volt. Pastore gyenge volt. Tévez nagyon gyenge volt.

Tehát mégis a játékosok egyéni felkészültségén áll vagy bukik a siker és kudarc? Véleményünk az, hogy a játékosok egyéni fölkészítését is csak csapatban lehet elvégezni, és bár azon belül lehetnek kivételesen erős vagy gyengébb idegzetű futballisták, elverni a port külön-külön egyetlen játékoson sem szabad. Együtt sírunk, együtt nevetünk. Argentína akkor fog ismét az őt megillető pozícióba kerülni a világ futballjában, amikor ezt legalább huszonkét játékos és egy szövetségi kapitány is megérti. Jó lenne, ha mindez még időben megtörténne.