Amikor eldőlt, hogy a szezon hátralevő részében még négy Real-Barca vár ránk, sejthettük, hogy a négy közül az első, a bajnoki 5-0 visszavágója lesz a legszürkébb, legóvatosabb meccs a négy közül. Itt volt a legkisebb a tét. Egy esetleges győzelem nem ér annyit, egy esetleges vereség nem olyan nagy katasztrófa; a döntetlen mindkét félnek alapjában tökéletesen megfelelt volna.

Érdekesnek a meccs inkább taktikai okokból ígérkezett. Sejtettük, hogy Mourinho valamit ki fog találni a Barcelona ellen, méghozzá valami mást, mint amivel ősszel teljes sikertelenséggel próbálkozott. Így is lett. A Real Madrid ezúttal visszaállt a saját tizenhatosa elé, játékosaiknak eszük ágában sem volt megzavarni a Barcelona labdajáratását, szigorúan lezártak minden területet, szűrőik pedig gondoskodtak arról, hogy a legfontosabb emberekhez veszélyes helyzetben a lehető legritkább esetben jusson el a labda. Egyáltalán nem lehet állítani, hogy a Barcelonának "nem ízlett" ez a zárt védekezés; a Barcelonának tökéletesen megfelelt az, hogy tartja a labdát, nem fárad el, és egy-egy alkalommal még helyzetszerűségeket is ki tud alakítani. A Real Madrid pedig egy-egy villámgyors ellencsapásban bízott. Az első félidő pontosan azért tűnt külső, laikus szemmel nézve unalmasnak, mert egyik fél sem akart semmiféle kockázatot bevállalni.

Aki valóban szenvedhetett az első félidőben, az Messi volt. Mourinho Barca elleni meccsein már korábban is megfigyelhettük, hogy a portugál edzőzseni rendre egy-egy szívós bulldogot ültet rá Leóra, hogy minél kevesebb levegő jusson a világ legjobbjának. Az Inter-Barca meccseken Cambiasso, most pedig az a Pepe volt a kiszemelt, akiről ellenszenves, tahó, sokszor agyatlan viselkedése miatt sokan nem is tudják, hogy valójában egy kiváló futballista. Messi csak egyszer-egyszer tudta lerázni őrzőjét, a félidő legszebb jelenetében Casillas hatalmas bravúrja kellett, hogy ne legyen meg első "Mourinhónak lőtt" gólja. De nem a lerázás volt a jellemző, hanem a birkózás.

A meccs akkor billent ki egyensúlyi helyzetéből, amikor egy nagyszerű Xavi-indítást követően Villa ordító helyzetbe került, melyben egykori valenciai csapattársa, Raúl Albiol torkon ragadta és földre rántotta őt. Jogos tizenegyes, jogos kiállítás. A büntetőt Messi lőtte be, megtörve ezzel a "Mourinho-átkot".

Ekkor néhány percre úgy tűnt, hogy a meccs nagyon sima lesz. Egyértelműen megzavarodott a Madrid, a Barca magabiztosan passzolgatott, Messi szólózott végre, Xavi leborotválta a kapufát. Ám pár perc után a Real magához tért, és egyre jobban elfeledtette, hogy emberhátrányban van. Mourinho cserélt, bejött Özil és Adbayor, a Real Madrid tehát kockáztatott, a Barcelona pedig (Peppel, Messivel együtt) elaludt. Ezen azt kell érteni, hogy nem vették észre a lehetőséget, túlságosan is biztonsági játékra helyezkedtek be, túlságosan is sokszor folyt a játék a Barca térfelén, és ennek egyenes következménye lett, hogy egyre többször szabálytalankodtak veszélyes helyen a védők. Mindez olyan nyomást helyezett végül a Barca-védelemre, amelynek egyenes következménye lett Dani Alves szabálytalansága, Cé Ronaldo egyenlítése 11-esből, és az, hogy tíz perccel a vége előtt tulajdonképpen kialakult az az eredmény, amelyik meccs előtt mindkét félnek tulajdonképpen megfelelt volna.

Csakhogy a lélektani helyzet azt diktálta, hogy immár mindkét csapat a háromhoz ragaszkodjon inkább. A meccs 1-1 után lett igazán szórakoztató. Ekkor ugyanis szinte fejetlen rohangászás kezdődött [addig inkább olasz rangadóhoz hasonlított a meccs, spanyol jelleget a 82. perc után öltött], mindkét oldalon adódott még legalább egy-egy komoly helyzet, de az eredmény már nem változott.

Talán jól sejtjük, ha azt állítjuk, hogy az olykor szikrázóan kemény küzdelem ellenére egyik csapat sem adott ki magából mindent, és hogy az igazán nagy meccsek (először szerdán, a Király Kupában) még hátravannak. Ha elfogadjuk a bölcsek szavát, mely szerint a fárasztás volt a cél, akkor az félig-meddig mégis összejött: ha valamelyik csapatból sokat kivett ez a derbi, akkor az inkább az emberhátrányban meccsbe visszajövő, az utolsó húsz percben hatalmasat küzdő Real Madrid lehetett. Ugyanakkor talán ők meríthetnek több lelkierőt is a meccs alakulásából, sőt talán az eredményéből is.

Ami pedig Messit illeti: mindazzal együtt, hogy nagyon nehéz dolga volt (nemcsak Pepe ölelő szorításai, de a közönség érthetetlen dobálózásai miatt is), hogy végülis a meccs egyetlen Barca-gólját ő lőtte, és hogy természetesen tegnap is megvillantotta nemegyszer, hogy világklasszis, sőt a világ legjobbja, tehát mindezzel együtt tőle még többet várunk. Talán nem is olyan értelemben, hogy elvárjuk tőle (érzésünk szerint a millió helyről érkező nyomás és taszigálás már így is túl nagy és fölösleges terheket rak rá), inkább úgy, hogy tudjuk, hogy ő idén fog még valami szépet alkotni nekünk. Hogy pontosan mit, azt még nem tudjuk, de azt igen, hogy ő tartalékol még valami meglepit nekünk.

Ijedten láttuk a meccs hajrájában a dühösen taccsra rúgott labdáját. A feszültség már megvan benne. Amikor legutóbb ennyire feszültnek láttuk, egy bizonyos novemberi meccsen, tizenöt perc pihenő után kiosztott két felejthetetlen gólpasszt David Villának egy bizonyos Real Madrid ellen.

Nagy izgalommal várjuk tehát a szerdai folytatást.